0   /   100

Rendetlenség a lelke mindennek – 3. Nap

Rendetlenség a lelke mindennek
Start Reading

Az elhízás, a cukorbetegség és a daganatos megbetegedések illetve a kiemelkedő fizikai képességekkel bíró atléták teljesítményének hátterében egy közös metszet biztosan van: a módosult sejtanyagcsere. Ennek középpontjában pedig egy olyan sejtszervecskét tartunk nyilván, melyet mitokondriumként emlegetünk. Ez a miniatűr reaktor áll A Mikrobióma Futás célkeresztjében. De…

…mielőtt belekezdenénk, nem ártana, ha pár dolgot előre tisztáznánk. Később könnyebb lesz hozzá visszanyúlni.

A természet a lehető legnagyobb rendezetlenségre törekszik. Ezt tekintsük axiómának. Az a rendszer, amibe kívülről nem viszünk be direkt vagy indirekt formában energiát, előbb-utóbb atomjaira hullik szét. De inkább molekuláira, mégha azok módosulnak is a folyamat során. Az egészséget szokás statikus állapotnak tekinteni, mintha az egy olyan időszak lenne, amely konstans minőséggel bír. Valójában sem a testi jólét, sem a megbomlott egyensúly nem írható le állandó paraméterekkel: ha betegek vagyunk, akkor is napról-napra, óráról-órára változik a megélt valóság.

Célszerűbb tehát úgy tekinteni erre, mint egy folyamatos színátmenetre, melynek különböző pontjain jobban, sokkal jobban, vagy fordítva, kevésbé jól érezzük magunkat. Ha visszanézzük az entrópiával kapcsolatos megállapítást, akkor jól látható, hogy a természet arra törekszik, hogy a szervezetünk is a legnagyobb rendezetlenséget érje el, amely az utolsó kenet feladását követően a külső energia bevitelének megszűnésével kap igazi lendületet. Az emberi test humuszként a legstabilabb. Természet Ősanyánk saját teremtményeire tör. De ahogy a definícióból következik: a kívülről bevitt energia (amelyet élelmiszer formájában közlünk a rendszerrel) képes ezt a folyamatot lassítani. (Innen üzenném Édesapámnak, hogy a műhelyében gyerekkoromban hagyott “rumli” valójában a természet törvényeinek gyakorlatban történő megvalósulása volt mindössze.)

Van azonban egy érdekes csavar a történetben: ahogyan az energia bevitelének hiánya, úgy a túlzott energiaközlés is a rendszer (és így a test) halálához vezet. Lehet tehát kritikusan alacsony és kritikusan magas energiával is rombolni. A szervezet folyamatos, lépésről-lépésre történő építéséhez tehát nem lehet a bevitelt büntetlenül növelni, a felhasználást is kell, miközben mindkettő kivitelezésének módja is alapvetően meghatározó. Ott tartunk tehát, hogy rendkívül jól körül kell határolni a testünk működtetésének feltételeit ahhoz, hogy a szervezetünk egy kívánatos állapotban oszcilláljon lehetőleg minél kisebb kilengésekkel.

És el is érkeztünk az első megállapításhoz, amely szerint a betegség (legyen szó daganatos elváltozásról vagy diabéteszről) nem stacionárius állapot, nem egyirányú utca, nem feltétlenül visszafordíthatatlan. De ahogy egy instabil Jenga-torony esetén is rendkívül nehéz az éppen megfelelő mozdulatot kivitelezni, úgy egy beteg szervezetet sem könnyű a jó irányba vinni. A semmittevés és a rossz beavatkozás ugyanúgy végzetes lehet.

Tudom, ez most még nem tűnik biztatónak, de még csak az elején vagyunk. Ez az összefüggés megválaszol ugyanakkor egy sokunk által tapasztalt és érthetetlen jelenséget: egyes betegek banális dolgokba is belehalnak, mások halálos betegségeket élnek túl minden épeszű magyarázat nélkül. Egy dolgot azonban az évek megmutattak: ha egy rendszerhez a korábbitól eltérő módon nyúlunk hozzá, akkor az képes hosszútávon ellenállni a természet entrópia-törekvésének. A kérdés inkább az, hogy az eszközölt változás, erőfeszítés milyen távon tartható fenn, milyen áldozattal jár és a nap végén megvan-e bennünk a hajlandóság ezen erőfeszítés fenntartására. Hajlandóak vagyunk-e korábban lépni és álcatatosnak lenni, hogy kevesebb erőfeszítéssel tovább maradjunk egészségesek, vagy kivárjuk, amíg már heroikus küzdelmet kell vívnunk. Az egész történet mögött a külvilággal folytatott energia- és anyagcsere áll, amelyet élsportolók testének bemutatásával lehet a legjobban szemléltetni.

Mehet?